« Vissza

Történetek az ajtók mögül III.

Amikor otthon maradtunk, és mégis hatalmas utat tettünk meg. Befelé!

Már kifelé jövünk ebből a furcsa valóságból, ám érdemes visszatekinteni milyen folyamatokon mentünk keresztül. Közösségünk egyik hangaszála Hódosi Mónika, saját belső utazását osztja meg velünk. Nem is tennék hozzá semmit! Merüljetek bele!

Életem az ajtók mögött
Egy hónapja már forogtak a kerekek, hogy megírjam Nektek Hanganővérek és húgok, ami velünk történik a mostani karantén idején. Hát kellett egy hónap, de már erre az első sornak, amit leírtam, kislányos ujjongással örülök. A magam részéről hosszú út vezet idáig:) és ennek csak a kereteit adja a karantén, nem a tartalmát (és ezért óriás hálám az Égieknek). A megírása amúgy csak azért számít nekem, mert valami végre ki is jön a felszínre annak a nagy belső felkavaró kalandnak.Az van, hogy a mi életünk most úgy olvadt bele ez a #maradjotthon-ba, mint langyos tejbe a cukor és az élesztő. Komolyan úgy érzem, velem, velünk most valami ilyen kémiai reakció zajlik, ami jó ideig láthatatlan, de él és mozog, a felszín alatt hatalmas amplitúdókkal és most jobb, ha nem kezdünk el gyors úszásban kapálózni, hanem vakmerő bátorsággal csak szemlélni és elmerülni benne. Átalakít, kiold, felszít, pezseg, fortyog, kotyvaszt, érik (beérik?). Férjem január elején vett egy nagy levegőt és felmondott. Jól tette, fontos lépés volt számára, és számunkra is. Szóval épp március elejétől maradt itthon, beütött a kilépési korlátozás amiután épp összedugtuk a fejünket és elmondtuk egymásnak, ki mitől fogja magát jól érezni itthon, ha mit csinálhat meg, mi a sürgős, mi a kevésbé. Két éve, amióta kisfiúnk megszületett, és nem számolhattunk külső segítséggel, számtalan visszatartott, lemondott, odasemnézek, megszokott de nem szeretett körülmény vett minket körül a lakásban és hát nekem is csillogott a szemem, hogy két év nem alvás és felnőtt társaság hiánya, no és a 7/24 szolgálat után együtt leszünk napközben. A többi meg majd alakul. Olyan érzésünk volt, mint az első tavaszi szellőztetésnél. A karantén erre még jobban ráerősített, mert ugye mindjárt egyből el is kellett engednünk azokat a lelkes terveket, amik az ő-időt uszodában, az én-időt barátnőkkel túrázva képzelték el. Érdekes módon nem (akkor) vágott ez a földhöz minket. Volt elég dolog a házban, amit öröm volt elkezdeni kitisztítani, átpakolni, átszervezni… és még ketten otthon is sokkal lassabb lett, mint valaha álmodtam volna. De ebben az első sorok emberi legbensőt meg és átmozgató változásai is hozzászóltak. Amit ezzel kapcsolatban megfigyeltem, az pl. a takarításban, ahol az ablakpucolás, ruhás szekrény újrarendezése, mint elsődleges sürgősségi faktor érkezett (lehet ezért kinevetni, persze 🙂 még két hónap alatt sem értünk el. (ezen lehet még nagyobbat kacagni). Úgy alakult, hogy a zegek-zugok, az ajtók és ablak keretek, padlószegélyek,falak sarkai, belső polcok, csempék, konyhaszekrény polcok, háztartási helyiség, hűtőpolcok, könyvespolcok, mind mind előre furakodtak, tudat alatt ,de szinte ellenállhatatlan késztetés vezérelt, és éreztem valami mögöttes fontosságot, már miután megcsináltam. És elképesztően lassan haladtam, sőt, máig nem végeztem,mert az is erősen jött, hogy közben maradjak Jelen a családomnak teljesen, ne bújjak el a háztartási munkákban. Napokig, hetekig adta ez az “élvezetet” és a feladatokat, egészen kicsi falatokban és egyszer csak feltűnt, hogy ez mind olyan, ami teljességgel láthatatlan kívülről. És, hogy ez történik velünk is, a páromban és bennem külön-külön, és együtt kettőnknek, mint férfi és nő, egymás társai….sok apró munka, lépés, rácsodálkozás, hogy úristen, ez is és ez is újra figyelmet kér, újragondolást, újat és mást érzünk közben, mennyi mindenről van mit beszélnünk és máshogy hozzáállnunk. És nem szépítek, épp, ahogy a lakás minden zugában megláttam az ottfelejtett piszkot, úgy láttam rá lézerpontossággal a bensőmben lévő  megannyi felgyűlt hulladékra! Nem szemét, ezt már vallom :), hanem hulladék. Mintha moziznék, esküszöm, látom és hallom magam, a szavaim, tetteim következményét, mikor milyen játszma játék gombja indul el bennem. Amivel kezdek valamit, ha már így megláttam. Hogy Éljünk, hogy újraéledjünk, mint a tavasz, hogy ellenállóbbak legyünk és jobban együtt lélegezzünk, mint azelőtt bármikor, mert valami “történni fog”.  És ahogy ebbe beleengedtük magunkat, elképesztő mélyre vitt és visz most is, amikor ezt leírom. Újabb párhuzam a koronával, hogy megpörgetett és felborított mindent a vírus is, úgy ezzel időben párhuzamosan belőlem is felszínre húzódott szinte minden még fel nem dolgozott hozott minta, amivel valóban nem tudok olyan nőiségben, házasságban, életben, létezési minőségben Élni, amilyent a legbensőm lát és érzékel és sugároz. Skizofrén állapotban vagyok épp, egyszerre élőnek érzem magamban és körülöttem a “vágyott” állapotot és az állapotot, amiben oly nagy még a szakadék ettől. Ha Ti sem értitek, de még mindig olvastok, én már ezt is hálával fogadom. Mert én sem értem, csak érzem és nem utasítom el. Hagyom, pedig ez a skizofrénia néha a teljes összeomlás és megsemmisülés félelmeit vetíti és olyan energiák áramlásában áll a testem, lelkem és tán szellemem is, hogy a mindennapi teendőimnek irdatlan nehezen teszek eleget. Elképesztő koncentráció, hogy a kisfiamnak Jelen legyek. Amikor megy, akkor boldogság van. Erőfeszítéssel megy. A férjemnek is nagy erőfeszítések árán vagyok Jelen. Vele néha elcsúszok, erről épp írok, azok a k* tudatalatti minták. Áhhh. Koncentráció és fókusz, elkapni a pillanatot, neadjisten a pillanat előtti pillanatot!!!! Amikor sikerül, boldogság, hála, ujjongás. Azért sokszor sikerült. Amikor nem, az nagyon rossz. Valami azt súgta, áprilistól könnyebb lesz. És talán ezért padlózok meg így április utolsó napjaiban, hogy nem lett az, vannak érzések, minták, amikkel a látom, mi van, de a “nem haladom meg” stádiumot élem. Frusztrál. Férjem jobban elfogadja, mint én magamat. Sanyargatom magam miatta. Amúgy is szoktam, amikor úgy érzem, más három csemete mellett is éli ezeket és működteti és élvezi az életét, nekünk hogy lesz több, ha egynél így kipurcanok? Hogy gyenge vagyok, nem vagyok képes. Egy mélyebb szinten meg természetesen jön, hogy képes vagyok. Azt tudom, hogy a legjobb énemet áll szándékomban megélni ebben az életemben, kiadni mindazt, amit a Jóisten azért adott nekem, hogy továbbadjam, elmondjam, megmutassam és megéljem mindazt az örömöt magammal és másokkal, amiket nekem és nekünk szánt. Mélyen tudom, hogy mindannyiunknak sokat szánt. Nekem öröm a nagy család gondolata, mint a közösségeim szeretete is. Élő. Mint ahogy csodálni ezt a Földet, áldásban lépkedni rajta. Ma arra jutottam ezzel, hogy könyörületes lehetnék (leszek) magammal. Hogy megízlelem a számban annak az ízét, hogy kimondom, mi van, ha ez a legjobb énem….(háááát, ez az íz émelygős …. de nagy levegővel benntartom, folytatom a kóstolót), MOST biztos, hogy ez a legjobb énem. Egyvalamivel tudnám emelni itt és most, ha elkezdenék újra szívből nevetni magamon, magammal. Mostanság túl komolyan veszek mindent. Húú csajszik, néhányotoknak, akiket ismerek, ez olyan klasszul megy folyamatosan (a nevetés) és ezért (is) felnézek rátok. Talán az az első apró lépésem, hogy épp ma írom meg ezt a helyzetjelentést, amikor meztelen a királynő feneke :), hadd röhögjünk. De hát ez a jelmondatunk: Tégy egy lépést, mindegy mekkorát! Ölelés mindenkinek az ajtók mögé és egy földszagú befejezés summa helyett: kész a magaságyásunk, jöhet a palánta ültetés <3 <3 <3 , Mónika