Arhívum: 2015. augusztus

Gyerek kezébe nem való?

day-con-theo-luat-hap-dan-1A hétköznapi teendőinket és a gyerekkel való foglalkozást gyakran nem könnyű összeegyeztetni. A házimunka lehet móka és kacagás, ha a szülőnek is van türelme hozzá, és épp nem gyorsaság a cél.iStock_Summer-Cleaning-with-Kids-1

A Hangák olyan hazai gyártású tisztítószerekkel segítenek a ház körüli közös munkában, amelyekkel gyerekjáték a takarítás, és nem tartalmaznak egészségre káros anyagokat.

 

Azért segítünk, mert segítségre szorulnak…

Ezt a nemesen egyszerű címet a Migration Aid ikonikus fazonjától, Babától loptuk, ezúton is köszönjük neki ezt a lényeglátást 🙂

Az elmúlt hetekben összeszedtünk pár autónyi ágyneműt, pénzadományt, játékokat, cipőket, babápolási szereket, segítőkész gyártóinknak köszönhetően tisztálkodási és tisztítószereket. Megvitattuk a csoportban, hogy mint minden másban, itt is az az alapelv, hogy az segítsen, aki szeretne, úgy, ahogy segíteni tud, s ha már segít, azzal az eszközzel, ami tényleg szükséges.

fotó: Simon Katalin

A délelőtt bevásárlással indul: 20 kiló kenyérrel, jó pár doboz Margarinnal, egy nagy kosár nápolyival, néhány kiló almával és keksszel érkezünk a Keletibe. Gyönyörű, befont hajú apró lánykák néznek boci szemekkel a tenyerüket tartva, pont úgy, mint otthon a lányom. Össze is vesznek rajta a testvérével, pont úgy, mint ahogy ezt már megszoktam. Az anyuka megszagolja a szappant, amit adunk és közben félig behunyja a szemét, mint legkedvesebb barátnőm szokta, amikor nagyot szippant a finom illatból. Következik a ruhaosztás. Izzad a tenyerem, tizenéves tapasztalatom mérettetik meg, vajon eltalálom-e a kint várakozó orgonasíp gyereksor méretét. Négy cipőből négy, büszkén kihúzom magam. Egy lány lép be széles mosollyal, kezében Hena fotója, aki reggel látta meg a napvilágot a Péterfyben. A segítők női kórusa velünk az élen egy emberként ujjong, „de cukiiiiii!”, mintha csak a szomszédasszony újszülöttjének fotóját nézegetnénk. Kinézek az ajtón, milyen méretet kell keresnem, ott áll a kisfiú, kicsit kisebb, mint a hét évesem. Jó rá a fiam összes ruhája.

fotó:

fotó: Simon Katalin

Apukája hálálkodva biccent felém. Még osztunk egy kis pogácsát, bezsákolunk néhány cipőt, és kezdődik a készülődés a vonatérkezésre. Ma vagyunk kint a csajokkal először, fáradtak vagyunk és kicsit meg is ijedünk a feladattól. A feladattal járó érzelmektől. Kimegyek az ajtó elé a levegőre, körbenézek, a fiú a fiam ruháiban rúgja a labdát pár méterre. Apukája felém néz, mutatja, hogy minden ruha tökéletes, megint hálásan biccent.

fotó: Simon Katalin

Elindulunk a vonathoz és miközben várunk, a csajokkal megfogjuk egymás kezét, egymásra nézni nem merünk. És a vonatról leszállnak ők. A szír család: apa, anya, három gyerek. Apa még visszaszalad, majd előkerül egy kutyával. Őt is magukkal hozták a hosszú útra. Ezen a ponton megszűnünk valódi segítség lenni. A Hangák triójának patakokban ömlik a könnye. Miközben adjuk a Müzli szeletet és egy külföldi tévécsatorna vágóképeivé válunk, egy másik dimenzióba kerülünk. Közben persze győzködjük magunkat, hogy nem praktikus érzelmileg így bevonódni és ők is egy család a sok ezer közül, de elvesztünk. Szándékosan szem elől tévesztjük őket, visszamegyünk segíteni a bázisra, de tudjuk, hogy minden megváltozott. Ahogy ez a család /a gyerekek 2,7,8 évesek/ leszállt a vonatról, mi egy töredékét megértettük annak, milyen lehet elindulni több ezer kilométerre, egyetlen táskával, benne pár aprósággal, legfelül a gyerekek plüssmackóival. Egyfolytában rájuk gondolunk, majd a betervezett 5 órás segítés után elindulunk haza. A kisfiú a fiam ruháiban integet, az apukája harmadszor is mutatja, hogy tökéletesek a ruhák és hálásan biccent. Már elhagytuk az aluljárót, elcsigázva baktatunk hazafelé, amikor megpillantjuk a „mi” szír családunkat. Tanácstalanul várakoznak, majd meglátnak minket. Közel két órát töltünk együtt… veszünk nekik banánt, sajtot, hozunk vizet a kutyának. Elmegyünk szájkosárért, mert úgy könnyebb lenne közlekedniük és kezdeti kölcsönös óvatosságunk megszűntével egyre bővebben válaszolnak egyre személyesebb kérdéseinkre. A gyaloglásról, a buszozásról, a hajózásról. Azt nem mindenki élte túl. Arra a kérdésre, milyen volt nekivágni semmivel a világnak, azt válaszolják, hogy nem lehet szavakba önteni. Bezárni az ajtót és elindulni, az nem elmondható. Mi pedig elképzeljük, szavak nélkül is letaglózva. A sírás mellett nevetünk is, szeretnének a családról képet a szobor előtt. Ez annyira szürreális, hogy teljesen feloldódunk, és még mondjuk is, hogy szélesebb mosolyt kérünk, mintha csak japán turisták kértek volna meg minket. Velünk is szeretne az anyuka közös képet a gyerekekkel. Mi is szeretnénk velük és egyformán hiún nézegetjük, jól sikerültek-e a közös emlékek. Egyszer csak menni kell. Nekünk is, nekik is. A mi utunk lényegesen kiszámíthatóbb. Nem tudunk mit mondani, és a gombóc a torkunkban nem is engedi, hogy valami nagyon közhelyszerű kicsússzon a szánkon. Adunk egy e-mailcímet, hogy majd egyszer, ha megérkeznek oda, ahova szeretnének, vagy legalábbis bárhova, ahova sikerül, írjanak egyetlen sort, hogy minden oké. Még megkérdezik, hogy amúgy kik vagyunk, és minek köszönhetik ezt a rengeteg segítséget, mi pedig idétlenül elmakogjuk, hogy egy női közösség, anyukák, akik együtt tesznek a környezetükért, majd mielőtt beindulnék, gyorsan elharapom a folytatást, nem traktálhatok egy hónapok óta úton levő szír anyukát a Hangákkal lelkesedésemben. Egyik lábunkról a másikra állunk, nem tudunk mit kezdeni a pár órás ismeretséggel és a vele járó érzelmi zűrzavarral. Ők oldják fel a helyzetet, anyuka könnyeit morzsolgatva megölel minket, apuka a kezünket rázza. Elanyátlanodva hagyjuk. „Good luck!” kiabálunk még messziről is egymásnak, ők többször, mint mi, majd elindulunk haza.

Este zuhogni kezd az eső, a gyomrom alig érezhetően, de összerándul. Mi lehet velük? A barátnőm hív, hogy egyfolytában rájuk gondol ebben a rémes időben. Mostantól minden nap várjuk az e-mailt, hátha egyszer érkezik egy sor: szerencsésen megérkeztünk, minden oké…

A fotók egy önkéntesek által szervezett családi napon készültek, a rajtuk szereplő személyek nem azonosak a cikkben szereplőkkel.